Kosztolányi. Amikor ehhez a vershez érünk, a legtöbb osztályban megmutatom a Ludditák-féle feldolgozást is. Így adódott természetesen, hogy valaki kedvet kapott a saját átiratának megalkotásához is. A vers után olvasható a Ludditák és Kosztolányi verse is.
Varga Boglárka: Boldog szomorú dal
Vettem már cigit, borom is van.
Apu szerint sose leszek feleség.
Szívem minek is szomorítsam?
A férfi csak egy testi eleség.
Nincs kertem, de van egy fám,
Mindig az utamban áll.
Soknak ott van az ópium, gomba, mák
Terhüktől öregbül a beteg ember arca már.
Van kiskori takaróm is,
telefonom, lelki bőröndöm,
van hazug, testemet akaró is
legalább nem kell bókokért könyörögnöm.
Nincs többé hétvégi köd-kép,
részege a ködnek, könnynek.
Lehet, most is mámorban úszom még,
Furcsa alakok nekem köszönnek.
Késő este szobámban ég a villany,
Új gondolatok jönnek a fejemből,
ha nem írom le gyorsan, elillan,
ilyenkor a cigim a számban füstöl.
Fürdőm van, üdíteni testem,
Sanax, Frontin beteg idegemnek,
ha járok a züllött Budapesten
így legalább nem néznek idegennek.
Ami itt van, tiszta bánat
A drogok torzítják a gyermek orcát
Senkit sem vall fiának
ez az elvetemült Agyarország.
De néha azért látok csillagot az égen
a fájdalomtól hanyatlón
a remény lent van mélyen
a kő szívem veri a padlót.
De a lelkem néha feleszmél
A sok hülye néz rám zavartan
mindegyik valami szaftos pletykát keresgél
Már elfelejtettem mi mindent akartam
Nincs gazdag, helyes férfi, akire vágytam
Sok barommal már beégtem
Nincs egy normális srác sem a világban
de legalább egy szivárvány van az égen!
Ludditák: Boldog, szomorú dal
Van már kenyerem. Bio, anticandidás,
nem a Krisztus teste, más pékáru-identitás.
Barom is van. A tévében Amo-reklámok,
camorraklánok meg a gyomorforgató kamura-sztárok,
és a monitorra nézve néha magamra látok.
Ami egykoron orca volt, csak Rorschach-folt,
régebb vetítettem ezt-azt rá, klassz korszak volt.
Most korszakowos vagyok, és a memóriám laza,
de már az apám se vesz videóra, a faszér’ menjek haza?
Van már mobilom, amiér’ tegnap megszúrtak a Blaha Lujzán,
azt’ elcsúsztam egy pacsa turhán: balett, hahha, Hacsaturján!
Lefotóztam, hogy elvérzek a fajtársaim alkarjában.
„TAJ-kártya nincs a Spar-szatyrában, majd wapozik a Valhallában!”
Van szilikon a szívemben, de semmit sem érzek,
applikátoros tamponom, hogy magamhoz ne férjek,
és műköröm a szemhéjon (néha aludjak a speeddel),
analitikusom is van, együtt baszunk be, hidd el.
Kér észt? És Ön? Itt egy playstation!
Itt a kirakatból az iraki, hogy a napom menjen,
van pontgyűjtő könyvem, hogy a taknyom kenjem,
van privát jógám: itt a Rivotril, Xanax,
hogy ne üvöltsek, a számon van a nikotintapasz.
Vannak barátok, persze, bármelyik tresbien,
kár, hogy gyakrabban hív fel a Gallup vagy a Medián,
vagy csörög a deviáns, a háttérben a Barry White,
a herointól a hangja mélyebb, mint a Teddy bárt
danoló Mikié, hát ledobom a Nokiát, jó,
itt a langy Tee, Dezső, szlopáljadópiátból!
Van csávóm is, egy nárcisz, aki feszt dumál,
egyszer macsó, egyszer metroszexuál:
bushido meg spinning – sitt-tetkó meg a pink ing?
Szilveszterkor ő a Stazi-arcra kopírozott Luca Brasi,
márciusra elér a Cure-t dudorászó kukasrácig?
Van család, amiben állok bőrig ázva,
nem az ember önhibája, hogy megy a csomag a faternakKőhidára,
és mokeszt kapott a muter, mikor felkereste,
és a húgomat a bánat eljegyezte.
Van gárdatagaságim is, testvérem, ez hiperállat,
egy viperával hibernálhatsz bárkit, aki pigmentáltabb!
És nekem ne lenne hazám?
Tizennyolc éve tatarozták fapadosra,
Magyarország így is csak génmanipulált anyarozsra
hajaz: haluhalu hátán, ami nem ér véget,
és nincs díler, akit fejbelőj, mert átvert téged.
De legalább van saját plázám. Meg a nevemmel gyártott szatyrocskák.
A plázában egy kisebb pláza, meg egy kisebb, mint a matrjoskák.
S a legkisebben, megmondom a frankót, ez nem oltovári,
akardiogép szalagján ül a szív edzője, Kosztolányi.
Kávé helyett csak taurin meg szteroid,
a Nyugatból Playboy, a cigizésből aerobic,
és hogy minden mozdulatot szabályosan,
az ég helyett csak tükörbe néz. Homályosan.
Kosztolányi: Boldog, szomorú dal |
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése